Tegnap

Szorosabbra húztam a kabátom, pedig a hatalmas üzlet egy bevásárlóközpontban van. Harmadik voltam a sorban, mögöttem senki, az egész boltot délelőtti kongás járta át. A pénztárosnő arca feszültségről árulkodott. Összeszorított száj, gépies mozdulatok, tekintete pedig az alázat és a düh keveréke. Amikor sorra kerültem, nem tudtam megállni:

- Mi baj?

- Semmi, csak fázom.

- Miért nem vesz föl egy kardigánt?

- Nem lehet.

- Tessék?

- Elromlott a fűtés az egész épületben… pont ma, amikor ilyen hideg lett.

- Ezt éreztem, akkor! Na de miért nem vesz föl valamit? Van egy pulóver a

  kocsiban, szívesen fölhozom.

- Nem lehet.

- Ne vicceljen. Ki tiltja meg?

- Jaj, ha tudná! – mondta és lopva körbenézett. A feszültség csökkent, a

   tekintete megváltozott. - A szabályzat tiltja, hogy az egyenköpeny alá, fölé

   bármit fölvegyünk.

- Te jó ég, de hát így nem lehet dolgozni, egyébként is, ki látja! Így csak beteg

  lesz. Meddig dolgozik?

- Itt leszek, 8-ig. Ráadásul csak hárman vagyunk, a többieket már leépítették. Én

  pakolom a pultokat, átveszem az árut, és a pénztár is az enyém délutánig.

Nem hagyott nyugodni a dolog. Egy hatalmas bögre forró teával tértem vissza.

- Jaj, nagyon kedves, de nem ihatom meg. Tilos a pénztárban italt tartanunk.

- Értem, de most csak ketten vagyunk, igya csak meg, átmelegszik tőle.

- Nem lehet, a kamerák mindent rögzítenek. A központból is figyelnek, meg a

  főnökasszony hátul a raktárból.

- Na, de hideg van.

- Maga ezt nem érti. Mind félünk. Tehetetlenek vagyunk. Aki a legkisebbet véti,

  azonnal elküldik. Nem kötelező itt dolgozni…

- Igaz lehet…akkor ezért van, hogy olyan gyakran váltogatják itt egymást. Évek óta ide járok, de

  mindig újak vannak. Úgy szeretnék segíteni.

- Na, látja, milyen rossz a tehetetlenség!- mondta, de legalább elmosolyodott.