A bölcs kertész

Akadnak kutyasétáltatós beszélgetéseim. Az erdőben, a természetben, kiadós gyaloglás után felszabadul a lélek, egy halom stressz messze kényszerül, és valahogyan az őszinteség is léleKzethez jut.

Zsigmond, mások számára nem Zsigmond. Van rendes „spiri tanító” neve is; ahogy a tanítványai ismerik. Az utóbbi időben gyakran kérte, hogy csatlakozhasson, de minduntalan csak azt vettem észre, hogy önfényező csodákról, és panaszokról beszél, kissé lenézően ama tanítványokról. A „szerencsétlen” tán a legfinomabb jelző volt. Aztán egy napon azt mondta: „Szerintem, mindenkinek el kell döntenie, hogy elnyomó, vagy elnyomott lesz. Én inkább az elnyomóságot választom, mert biztonságot ad.”

Akkor jutott eszembe a legbölcsebb kertész.

Történt, hogy néhány éve megismertem valakit, aki segített egy akkor még létező telek gyógyítgatásában. Többfele járt, mellékállásban vállalta kertek karbantartását, locsolást, fakivágást, fűnyírást. Megmutatta az eszközöket, módszereket, tanítgatott, néha szigorúan rátámaszkodott a kapára, s szelíden így szólt: „Az nem pont úgy lesz jó!” Ebből illett tudnom, hogy őrületes marhasággal próbálkozom éppen. Volt benne valami rendíthetetlen nyugalom, magabiztosság, büszkeség. Kérdeztem tőle, miből fakad, hiszen egyáltalán nem volt könnyű élete: nagy család, gyerekek, kevés munka, sok adósság, gondozásra szoruló nagyszülők.

- Hát, tudja, kétféle ember van: a szolgák, meg az urak.

Huncut mosoly után elhallgatott, és jelentőségteljes arccal hozzátette:

- Na meg én: a szabad ember.

Tán most már érted, miért mondtam akkor Zsigmondnak: „Az nem pont úgy lesz jó!„