Szerethető vagy!

• De gyönyörű! És milyen kifejező a tekintete!
• Köszönöm.
• És a frizurája! Látszik, hogy ápolja, milyen fényes!
• Köszönöm.
• Mindig ilyen nyugodt? Olyan kedvesnek tűnik.
• Igen.
• Milyen fajta?
• Tibeti terrier.
• És mennyi idős?
• Másfél éves.
• Gratulálok.

A fenti párbeszéd gyakran elhangzik. Vadidegek állítanak meg az utcán, és könnyedén szóba elegyedünk, majd mindenki elégedetten, egótól duzzadva távozik. Dicsérő és dicsért egyaránt. Boldog, aki kedves tudott lenni, és boldog, aki mosolyra mosollyal válaszolt. Vajon, hogyan akadályozzuk meg magunkat abban, mi emberek, hogy egymás felé is megtegyük ugyanezt? Vajon miért rettegünk, hogy félreértik? Ha két kutya találkozik, kölcsönösen megszaglásszák egymást, majd gyorsan kifejezik egymással kapcsolatos érzeteiket, s ha kell, a rangsort is megállapítják pillanatok alatt.

Mi emberek úgy szocializálódtunk, hogy minden mögött keresünk, és találunk is hátsó szándékot vélt tapasztalataink alapján. Már meg sem próbálunk bízni a másikban, már nem is feltételezzük a tiszta szándéktalanságot. Akadnak, akiket naivnak bélyegezünk, többnyire joggal: ők az állandó meglepődők, ők hazudják maguknak és a világnak, hogy a jelenben élnek. Többnyire gyerekkori traumákkal tarkított múlt búvik meg a személyiségzavarral párosított lustaság, és önzés mögött.

Pedig az önbizalom kulcsa is a valódi jelenlétben rejlik. Hiába vagy büszke a szépségedre, az elért eredményekre, gazdagságra, családra, ha az már a múlté. Ebből önbizalom nem, csak önáltatás tud táplálkozni. Minden pillanatban tudatában kell lenned annak az egyediségnek, aki vagy. És ez munka, figyelem, állandó tudatosság. De mindez semmit sem ér szeretet, odaadottság nélkül. A törődés másokkal, az elvárás mentesség gyakorlása elvezethet egy másik nézőponthoz, ahonnan a naivitás már könnyedség, és létbizalom.

Az, hogy honnan jöttél, hogy mit tettél eddig, milyen tapasztalataid vannak nagyon is meghatározó. Az ÚT sosem egyforma. Akad, aki már gyerekként bölcsebb a többségnél, s vannak, akik tanfolyamfüggőként újra és újra meghatározva magukat egy-egy újnak tűnő tézis mellett poroszkálnak a látszatváltozás birodalmában. Ha a fenti mondat nehezen értelmezhető számodra, akkor kezdhetsz gyanakodni: eltaláltalak. Ne haragudj, nem ellened!

Az áhított önbizalmat nem kaphatod meg mástól! Hiába dicsérnek, hiába tisztelnek, vagy félnek tőled, hiába kapsz díjakat: ha te nem tudod elismeri önmagad, akkor a bensődben görnyedő kis fájdalompocsolyában tengődsz, az élet helyett.

A polaritás, és az ok-okozat világában, ameddig ez határoz meg, kénytelen leszel úgy élni, és tenni, hogy szerethetőnek érezd magad.

Csak ez után van esély arra, hogy rádöbbenj: mindig is az voltál.