Szabadság és felelősség a kockás pokrócon

Hol volt, hol nem volt, még a képzeleten is túl, a messzi Ittben élt egyszer, nagyon régen, minden korok előtt, és után, éppen most, egy Hercegnő. Bájos volt, élettel teli, kedves és nagyon, de nagyon okos. Mondogatta is a nagyszakállú Minden Úr: Baj lesz ebből! Túl okos, túl szép ez a lyány!

A Hercegnő épp a felhőpalota mindent látó hatalmas teraszán üldögélt, bámulta a madarak röptét, élvezte a színpompás mező illatát, gyönyörködött a harmóniában, amikor hirtelen furcsa neszre lett figyelmes. Körülnézett, hátha képzelődik, de a hang suttogássá erősödött, és a Hercegnő már azt is tudni vélte, honnan jön. A közeli bokor alatt, két apró, fura szerzet üldögélt egy hatalmas kockás pokrócon. Közelebb lopódzott, s egy fa mögött bújt el, hogy szemügyre vehesse őket. Már egészen érthető volt a párbeszéd:

• Semmi esély! Én veled nem tudok többé együtt élni! Akadályozol, érted! Menekülj az életemből, és a pokrócomról is, amíg szépen beszélek!
• Ugyan már, te szerencsétlen, mire mennél nélkülem! Nem is léteznél, amúgy pedig ez nem a te pokrócod, jó!
• Hanem? Nehogy már megmondd nekem, hogy mit tehetek, és mit nem. SZABAD vagyok, azt teszek, és akkor, és úgy amikor, ahogyan csak akarom. Vésd az eszedbe. Jobb, ha tudomásul veszed: nem hogy nincs rád szükségem, egyenesen útállak! Olyan vagy, mint egy… egy… egy… egy…
• Sok reklámfilmet nézel… szerintem! Gyakorlatilag nem is találok rád szavakat! Büszke vagyok arra, hogy FELELŐSSÉG vagyok. Én ezt választottam, és ha nem lennék, összeomlana a világ! Ki hozná el a tavaszt, ha úgy döntenék, ma nincs kedvem? És mi lenne, ha nem sütne ki a nap többé az eső után, csak azért mert szabadságomban áll megakadályozni, vagy, csak mert megígértem ugyan az embereknek, de mégse nem teszem!

A Hercegnő óvatosan kidugta fürtös fejét a fa óvó törzse mögül, s döbbenten látta, hogy nem lát semmit. Dörzsölgetni kezdte a szemét, szorosan becsukta, majd újra kinyitotta résnyire: de semmi, és senki! Visszasétált a teraszra, rágcsált egy kis mézes puszedlit, tejet ivott hozzá, és mélázott! Egyszerre eszébe jutott, hogy ma lesz a Felleg bemutató előtti főpróba!

• Nincs kedvem! Álmos vagyok, és nyűgös!- mondta csak úgy magának.
• És a többiek? Akik várnak? – suttogta egy fura hangocska, a lehető legmesszebbről: belülről.
• Nem érdekel, nincs kedvem, felfogod ezt! És egyébként is, olyan szerencsétlen vagyok, most majd én leszek a rossz!
• Hát, nélküled nem áll össze a kar, csak egy üres hely lesz ott, és elrontod mindenki munkáját!
• Az ő bajuk! Minden Úr is azt tanította: ne tegyem, ami nem esik jól, hallgassak a szívemre, és a szívem azt súgja…
• Pontosan mit súg?
• Békén hagynál! Még Te is! Szállj le rólam!
• Rendben, de akkor elszakad a pokróc!
• Micsodaaaaa? Hát te honnan tudsz erről?
• Ott voltam, és ha jól sejtem, te is ott voltál a tölgy mögött.
• Közöd?- kérdezte bánatosan a Hercegnő, de addigra már patakokban hullottak a könnyei.

A nap elbújt egy fekete felhő mögé, és sötét, vészjósló csend telepedett a tájra.

• Na, meddig várjak még?- kérdezte a Hercegnő, de maga sem tudta kitől.
• Nincs kedvem kisüttetni! Ma nincs, és lehet, hogy holnap sem lesz, és még az is lehet, hogy soha!
• Te meg ki vagy? És főleg hol? – A hercegnő tekergette a nyakát, nézett körbe-körbe, de a hang forrása nem lett meg.
• Itt vagyok! Bent.
• Hol bent?

De addigra már fölösleges volt a kérdés! A Hercegnő széles mosolyra húzta a száját, kibukkant a nap, fölszáradt a könnytócsa és a szikrázó fényben körvonalazódni látszott a távoli fa tövében valami furcsa, ismeretlen szivárványos csoda. Mintha két kis valami összebújna, ölelkezne, eggyé válna, s közben egy hatalmas kockás pokrócba burkolódzva lassan eltűnne.…

Hát persze, kibékültek!- gondolta a Hercegnő, és elindult a fellépő ruhájáért.