Nincs utolsó találkozás

Ugyanabban a fotelben ült, ugyanazzal a gyöngysorral, mint 20 éve mindig, amikor ott jártam. Volt rajta némi pirosító, parfüm, szép ruha és körötte bárhová is néztem könyvek mindenhol.

• Szervusz, drágám!
• Csókolom.
• Látom, ragyogsz.
• Hoztam virágot.
• Gyönyörű.

Többnyire így kezdődtek a találkozások. Azután mesélt a régi időkről, szinte mindig ugyanarról. Testvéréről, örök szerelméről, a férjéről, táncról, újabb könyvkiadásokról, filmtervről, látogatókról, állatokról, növényekről, s a Jupiterről. Teljesen fölösleges volt bármit is kérdezni, elmondta, amit akart, belátásomra bízva, meghallom-e, amit valóban nekem szán. Jó volt a közelében lenni. Néha felolvasott, később felolvastatott új írásokból. De mindig-mindig megsimogatta a kezem, és néha percekig ültünk kéz a kézben. Nem volt energiaátadás, semmi hókusz-pókusz, egyetlen kísértet, és angyal sem repkedett a térben...csak szeretet...csak!

• Süket vagyok és vak! Beteg vagyok, és elfáradtam. Vidd el azt az olvasót, a fakeresztet, a lila láncot, és a Buddhát is. És ne kéresd magad. Kijött az új könyvem is, diktáltam neked belevalót....

Akkor azt hittem, utoljára találkoztunk. Gyalogoltam a Júlia utcában, kicsit sírdogáltam, nézegettem az őszt, de a Fasorban már tudtam, valójában magamat sajnálom.

Több mint két év múlva fölhívott.

• Drágám, csak el akartam mondani, hogy gondolok rád. Hogy vagy?

Tudtam, hogy nagyon hangosan kell beszélnem, tudtam, hogy nincs igazi kérdés, tudtam, hogy az éter már nem viszi el a hangom hozzá.

Másnap fölmentem. Ugyanabban a fotelben ült, ugyanazzal a gyöngysorral, pirosító, parfüm, szép ruha és könyvek mindenhol. Egyáltalán nem látott már, de most újat mesélt:

• Minden este mielőtt elalszom, elképzelek egy csónakot. Gyönyörű helyen, kristály sima vízen, ragyogó időben. Szépen egyenként beleültetem mindazokat, akik közel állnak, vagy álltak hozzám, s együtt indulunk az öröklétbe. Te is ott vagy, amióta találkoztunk. Nincs hát mitől félni. Alig várom, hogy ledobjam ezt az öreg, beteg testet, nem is értem, miért vagyok még itt.

Néhány hét múlva, 99 évesen kibújt ama testből. Szepes Mária az egyetlen volt, akinek eleddig elhittem, hogy nem fél a haláltól.

• Nincs halál!- mondogatta gyakran. Korábban nem szerettem az olyan mondatokat, amiben benne van a halál szó. Csak sokkal később éreztem meg, hogy az ilyen mondatokban valójában nincsen semmi, csak örök élet.