Fontatlan egónyugtató

A lányok közös szobában aludtak, külön volt a szülői háló. Amikor először riadt föl üvöltve Picuri, Apa, és Anya is századmásodperc alatt rontottak be a gyerekszobába. Sokáig meg sem tudott szólalni a pizsamát is átizzadt kislány, csak jó félórás zokogás, és hüppögés után mondta el, hogy itt volt a Bácsi, és el akarta vinni messzire. A szülők hosszan ültek az ágy mellett, biztosították Picurit, hogy nincsen semmiféle Bácsi, nézzen csak körül, ott ülnek a játék babák a polcon, ők is alszanak már. A nagyobbik lány is beszállt a nyugtatásba, és lassan mindenki elaludt. De másnap éjjel, éppígy történt, azzal a különbséggel, hogy Picuri semmiképp nem akart az ágyában maradni, addig sírt, míg a szülői ágyban nem landolt. Amikor már egy hete tartott az éjszakai rémség, Anya szakemberhez fordult. A pszichológus azt gondolta, szorong a gyermek, tán fél valamitől, mondjuk a szülők elvesztésétől, ezért töltsenek vele sok időt, és játszanak többet. A helyzet azonban nem változott. Picuri éjszakánként halálos remegéssel zokogva, üvöltve hívta a szülőket, és hosszas kérdezősködés után, amikor már nem mondták, hogy csak képzelődik, meg rosszat álmodik elkezdett beszélni: a Bácsiról. A Bácsi öreg volt, hatalmas szürke kabátja, és hófehér botja volt, őszes szakálla pedig össze volt ragadva, és mindig csak hívta Picurit, néha egészen közel hajolt hozzá, és érezni lehetett a leheletét, amint azt mondja: velem kell jönnöd. Már vagy három hete nem aludt a család, amikor Anya egyszer úgy ment be a gyerekszobába, hogy nem gyújtott villanyt. Azt meséli, olyan sikító hideg vette körül, mint még soha, úgy érezte, mintha valaki a fotelbe lökte volna, és a mellkasát nyomná. Most neki nem hitt senki, most ő esett kétségbe, kezdett el rettegni, remegni. Egy kolléganője másnap azt javasolta: hívja ki a szellemirtókat. Alig akart hinni a fülének, úristen, hát nem vagyunk a középkorban, kísértetek pedig nincsenek!  Végül szégyen ide, szégyen oda felhívta a csodaembert, aki hümmögve fölvette a címet, és szép kerek összeget megjelölve másnap megjelent a lakásban. Csinált néhány nehezen értelmezhető mozdulatot, mormolt amolyan ima-mantra féléket, majd szép nyugodt hangon elmondta, hogy egyébként több szellem is van a házban, de az Öreg, a Bácsi épp itt halt meg, vak volt már, és senki sem törődött vele, magányosan halt meg, amikor beütötte fejét a kredencbe. A többi szellem nem sok vizet zavar, de, ha kérik újabb szép kerek összegért őket is elküldheti. Naná, mondta Anya, és fizetett, mint a katonatiszt. Persze senkinek sem szólt, még a férjének sem, tudta mekkora cirkusz lett volna a dologból. Még aznap megszűntek az éjszakai látogatások. Picuri átaludta az éjszakát, és azóta is nyugodt az álma.

• Szerinted?- kérdezte tőlem.
• Fogalmam sincs - feleltem. Nincs ilyen élményem, de az nem jelent semmit.
• De erre sehogyan sincs magyarázat, Picuri nem is tudta, hogy volt szellemirtás! Tényleg vannak kísértettek, meg szellemek, meg ártó, visszatérő lelkek? Olyan hihetetlen, hogy megtapasztaltam valamit, amit nem hiszek.

Na és akkor most mi van?- kérdezheted Te. Valahogyan azt érzem, mindenre van magyarázat, csak nem biztos, hogy van igazság, valóságtartalma. A tapasztalat: személyes élmény, még akkor is, ha közös valakivel. De a lényeg a tapasztalat, a magyarázat már fontatlan. Oly sok minden van, amiről semmit sem tudunk, csak gyártjuk hozzá a teóriákat. A Bácsi történetét is leírhatnám úgy, hogy megnyugtassalak valamivel...hidd el, egy történetet ezerféleképp lehet befejezni. Játékot ajánlok: mi lenne, ha megpróbálnál nem gondolkodni rajta, nem megijedni tőle, nem előhozni már hallott hasonló eseteket, nem megerősíteni, vagy cáfolni, csak úgy hagyni...s megengedni, hogy legyen még valami, amihez nem kreálsz egónyugtatót.