Dália dilemmája

• Nem normális, és kész. Nem tudok vele mit kezdeni! Elegem van, de most már végleg!
• Hányadszor is végleg?
• Az mindegy. Nem bírom tovább! És most már diagnózist is találtam az interneten: borderlájnos, vagy mi.
• Aha… ez lenne a sokat emlegetett borderline személyiségzavar? Mi vagy Te, pszichológus?
• Minden illik rá. És azt írják, nem lehet meggyógyulni, esetleg hosszú éves terápiával. Szóval kiszálltam… kifigyeltem, hogy mikor van a másik állapotban, és még talán örült is!
• És Te? Hogy vagy?
• Jól. Szabadon. Megszabadulva, kiszabadulva…
• De hiszen, szereted.
• Szeretem.
• Hiányzik?
• Nem.
• Akkor miért beszélgetünk erről?
• Hát… mégis csak… annyi év! Annyi remény… sajnálom.
• Őt, vagy magadat?
• Az egészet. De semmit sem bánok!

Dáliával az elmúlt években számtalanszor lezajlott közöttünk ez a beszélgetés. Ők ketten néha összevesztek, néha elküldték egymást, aztán forró ölelések közepette kibékültek. Most azonban megváltozott valami. Dália azt hiszi, végleg, pedig a végleg nem létező fogalom. Annak idején sokat vitatkoztam arról, hogy vajon változhat-e az egyén személyisége, vajon képesek vagyunk-e érdemben, lényegileg, kikerülve a szocializáció hálójából másként vágyni, mást akarni, máshogyan érezni?  Azt hiszem, nem változik a személyiség, de azt is hiszem, hogy a tudatosság éberséget, az éberség pedig ébredést hozhat. Az ébredés lehetőség arra, hogy ugyanazt a világot másként lásd. De ez még csak a folyamat eleje. Mert látni, érteni talán nem is oly nehéz. De másként érezni!  Tartósan másként érezni! Bizony ritkaság! Annyira ritka, hogy talán sosem találkoztam senkivel, akinek sikerült… csak olyanokról hallottam, akik már hallottak olyanokról…

A dolog furcsasága, hogy ama változás esetenként mégis megtörténik, de nem tudni, hogy pontosan mitől. Az egyik nap még töprengsz, vívódsz, s néha ez évekig zakatol, majd látszólag minden érthető ok nélkül megtörténik a valami. Egyszerűen tudod, hogy mit kell tenni, s a korábbi kétségek egységgé kovácsolódnak, s szinte nem is érted, mi volt ebben oly komplikált. Ezek az ébredések még nem a szív dolgai. Itt még az elme, a logika, a rendvágy, a bizonytalanság kikerülése, az ego lendít a sors kerekén.

A szív nem drasztikus, nem logikus, hanem odaadott. Nem kér, nem hiányol, nem gondolkodik, csak szeret.

Dália azt mondja, szereti a Férfit, de tudja, hogy már nem volt boldog vele. Az elme legyőzte a szívet… ahogy az többnyire lenni szokott. Szomorú. Szomorú?