Az ösztönosztó

"Ha annyira szeretném az anyaságot, mint illik, akkor én neveltem volna a fiamat”. - mondta, és vörösre tunkolt szeméből csak úgy záporoztak a könnyek. Lídia imádta a munkáját, csinos, okos, teremtő nő volt, épp csak nem ment neki az anyaszerep. Nem volt idege a gügyögéshez, a leckenézegetéshez és a vasaláshoz sem. Elég pénze volt ahhoz, hogy legyen bejárónője, és ahhoz is, hogy megfizesse a szerelőket, és ahhoz is, hogy mindent biztosítson a fiának. Az apa nevelte Bencét a hónap huszonhat napján, kéthetente pedig, mint amolyan vasárnapi anyuka, Lídia volt vele. Majdnem rendben is lehetett volna, épp csak Lídiát kivetette a kor társadalma.

Fölösleges elvárás magadtól, hogy olyan legyél, amilyennek az éppen aktuális nagykönyv írja. Ama nagykönyvek a látható valóságból, a biológiából, a történelemből, a szocializációból és a törvényekből táplálkoznak.

A tudomány mai állása szerint, csak a nő képes megtermékenyülni, kihordani, megszülni, és szoptatni a kisbabát. Férfi nélkül, hímivarsejt nélkül ez nem megy, és egyelőre még arra a kérdésre sincs végleges válasz, hogy mi az a csodák szférájába tartozó valami, ami miatt szükség van az anyaméhre, és nem elegendő egy gömbölyű üvegtál a teljes magzati fejlődéshez. A történelem azt tanítja, hogy alkatánál fogva a nő a tűzhely őrzője, főz, rendet tart, vigyáz a gyermekekre, a férfi pedig biztosítja, hogy ezt a nő megtehesse. Épp most, itt Európában ezt úgy hívják: pénzt teremt. Igen ám, de közben, ahogy a nők is elkezdtek egyenlő jogokat követelni, és meg is kapták, nos, már ők is ugyanúgy dolgoznak, mint a férfiak, ám a férfiak nem akarnak sehogyan sem nővé válni. Nem ácsingóznak az áldott állapot megélése, vagy a vasalás rejtelmeinek felderítése után. Zavaros lett minden. Tartok tőle, hogy, amikor a nők egyenjogúságra vágytak, nem kalkulálták be, hogy a férfiakban esetleg nem jelenik meg ugyanez az igény. Elérték, hogy munkába állhatnak, de elvárt feladat maradt a háztartás, a gyermekek gondozása, a beteg családtagokkal törődés és mindenféle más hagyományosan női feladat, és ezt bizony nehezen bírják. Úgy érzik a kivívott függetlenséggel valójában sokkal több lett a teher, a frusztráció, minta az Ösztönosztó is megzavarodott volna. Boldogtalanok, mert elveszítették a...mit is?

Ha egy nő és egy férfi közösen úgy dönt: gyermeket vállal, akkor többnyire nem beszélik át tüzetesen, hogy az a bizonyos „közös” mit is jelent. A későbbi perpatvarok, szerepvállalások a szülők személyiségéből fakadnak. Akadnak férfiak - kevesen, akik szívesen babusgatják a gyereket, pepecselnek a cumisüveg és a fürdővíz megfelelő hőmérsékletével, de gyakran épp a párjuk fogja rájuk sütni: nem elég férfiasak. Ha pedig reggeltől estig dolgoznak, hogy megteremtsék a habfürdőre valót, akkor azt kapják, hogy nem törődnek a gyerekkel, pedig az közös felelősség, közös vállalás volt. Nem érdemes patikamérlegen mérni, hogy ki, miből, mennyire veszi ki a részét, mert ha nem egyeznek a vágyott vállalások, akkor jön a szomorúság: válás. De ettől a dolog nem szűnik meg. Sőt! Most aztán még erősebb mindkét fél igazságérzete, és ember legyen a talpán, aki képes megfelelni a másik dühének, elvárásának miközben tiszta szívvel a gyermek érdekét nézi. 

Anya vagyok. 25 éves a lányom. Soha, egyetlen pillanatra sem éreztem, hogy bármiről is lemaradtam volna miatta, csak örültem, hogy vele lehetek, hogy tehetek érte, elengedhetem, ha menni akar, és kitárhatom a karom, ha jönne. Amikor kicsi voltam, Anyukámat csodáltam, hogy a legszebb szoknyáját boldogan nekem adta, vagy hazafelé csak nekem hozott meglepetést, és magának semmit sem vett. Akkoriban arra gondoltam, én bizony nem tudok majd anyaként ilyen önzetlen lenni. Már tudom, hogy épp olyan önző vagyok én is, hiszen pusztán csak arról van szó, hogy az a nagyobb öröm, ha mosolyt látok a lányom arcán. Nem vagyok jobb anya, mint Te! Én, így tudok anya lenni, ez következik belőlem, de ha Te úgy érzed máshogyan vagy összerakva, más álmaid, és vágyaid vannak, akkor ne keress okolni valót. Az vagy, aki vagy, és olyan, amilyen, és ez úgy van, ahogy van. Ha senkit sem hibáztatsz, ha nem akarod, hogy valaki más oldja föl a Benned lévő feszültséget, ha nem a társadalmat, a másikat okolod azért a helyzetért, amiben és ahogyan vagy, akkor van esély a boldogulásra. Ha azonban a társadalmi el nem fogadottságod okán bűnbakokat keresel, és ez többnyire azzal jár, hogy büntetni is akarsz másokat: jelesül szenvedjenek ők is, ha Te nem vagy boldog, akkor a feszültséged csak növekedni fog, és nem lesz időd, energiád a saját boldogságodra, boldogulásodra. Lehet, hogy verbuválsz néhány barátot, szakembert, akik majd azt mondják: igazad van, küzdj csak...de nem nekik kell küzdeniük, hanem Neked, és nem ők lesznek nemtelenné, magányossá, hanem Te.

Lídia később ráébredt, hogy amiről mások azt gondolják, belőle hiányzik, az mások gondolata. Az út, ami idáig vezetett hibáztatással, elvárásokkal volt kikövezve. A volt férjét hibáztatta, s a gyermeket, azután a saját szüleit, végül a benne kucorgó géneket. S mikorra ráébredt, hogy nincs baj, épp csak egyedül ő lehet képes arra, hogy felelősséget vállaljon azért amilyen, s aki, s ne másoktól várja a megoldást, már ama Út legvégén járt.

Bence ma 43 éves, nincs családja. Szerinte a nők már nem nők, és szerinte kiveszett belőlük a gyengédség, a gondoskodás, a szelídség.

„Férfi jogokat akartatok, megkaptátok, de elvesztettétek a férfiakat! Ez kellett?”- kérdezte, miközben gondosan letisztogatta Lídia sírját.