Alagsori arisztokrata

Hiába az elszegényedés: a kék vér, és a gyerekkori pompa megtette hatását. Az alagsori lakás dohos konyhájában is a lánya, a felesége alá tolta a kopott hokedlit, és még reggelizni sem tudott nyakkendő nélkül. A kislány úgy nőtt föl, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, hisz soha még csak nem is beszéltek róla: csak történt. Kiskamaszként, élete első randevúján tanácstalanul, topogva állt egy cukrászda asztalkája előtt, amikor a fiú már leült.

• Na, nem ülsz le?- kérdezte a fiú.
• Hm… de… csak…- nyögte a lány, és óvatosan, lassan kihúzta a betolt széket, hirtelen mozdulattal ráhuppant, majd lesütötte a szemét, mint, aki rosszat tett.

„ Már nincsenek is férfiak:”- ezt hallom, és nagyon gyakran. A nők panaszkodnak, a férfiak pedig idétlen vigyorral nyugtázzák az efféle mondatokat, de mögötte nyomorultul érzik magukat. „Miattatok van!” - mondogatják. Egyre később, s egyre bizonytalanabbul vállalnak gyereket, a házasságok száma csökken, a válásoké növekszik, és mindenre van mentségálcába burkolódzott magyarázat.

A pszichológusok szerint egyszerűen elfelejtettük a nemek különbözőségét tiszteletben tartani, mert már mindent lehet csináltatni. Nem kell erős férfinak lenni egy konyhabútor összerakásához sem, hisz egy apró csavarral, vagy fizetett mesterekkel megoldható. Nem lehet sakkban tartani a nőket azzal, hogy eltartják őket, mert pénzt keresnek, és nem kell férj, ahhoz, hogy valakinek gyermeke szülessen. Egyáltalán, már semmihez sem kell férfi… s bizony, akire nincs szükség, az összetöpörödik… ma úgy mondják: férfiatlan.

Szinte érthetetlen, hogy miközben a nők mindent megtettek azért, hogy a férfiak erőtlenek, és szerencsétlenek legyenek, mégis minden alkalommal, amikor összegyűlnek, azon siránkoznak, hogy nincs egy épkézláb pasi sehol a világon. És azt sem értik, hogy a szerencsétlen, buta, nyafka nők miért találnak rá mégis arra a kevésre…

Pár-bajok mindig voltak, minden történelmi korban, a Föld minden szegletében. Így, vagy úgy, de a társadalmi elégedetlenkedés fókuszában a nemek harca minduntalan felüti fejét. Sehogyan se jó! Mi, emberek évezredek óta nyögjük a hiány kínját. Néha vad nosztalgiába kezdünk, hogy bezzeg akkoriban a nők még Nők voltak, a férfiak meg Férfiak, de hidd el akkoriban is megvolt az általános közvélekedés arról, hogy miért nem jó, az, ami éppen van.

Szinte mindenféle konstrukció megvolt már a Föld történetében: a rabszolgaként tartott nőtől, a háremig, az egymás mellett, de külön nemi csoportokban élő közösségektől, a klasszikus családmodellig. Volt, hogy több férfi élt egyetlen nő körül, megesett, hogy több nő élt egy férfival, s az is hogy azonos neműek élnek közösségben. Mindig voltak, s lesznek, akik bizonyos formákat elvetnek, másokat pedig egyedül üdvösnek kiáltanak ki. Nem, nincsen semmi különös abban, ami most van, épp csak nekünk, most ez az új, ezen lehet rágódni, s lehet a boldogtalanságokat is vele magyarázni.

Kiterjedt szabadságodban Te is bármikor választhatod a más, mások okolásával töltött eredménytelen időtöltést az Élet helyett…